Olvassunk… de merjük félbehagyni!

#NemBiromTovabb

Klausz Melinda: A közösségi média nagykönyve (Athenaeum, 2016)

Ritkán hagyok végleg félbe könyvet, de ezt képtelen voltam tovább olvasni, pedig Molyos kihíváshoz is kellett volna. Y generációsként nagyon untam. Úgy éreztem magam, mintha vizsgára kéne megtanulnom egy nagyon unalmas szöveget, és rettenetesen szenvedtem. Nem is annyira azért, mert nem volt számomra elég érdekes, hanem mert hemzsegett a hibáktól. Egyszerűen nem tudtam folytatni.

Egyrészt a saját blogomhoz, másrészt a férjem üzleti Facebook oldalához és egyéb social media megjelenéseihez kerestem volna ötleteket, tanácsokat. A 152 oldalon (addig jutottam) körülbelül három új információval gazdagodtam. Azon gondolkodtam, kiknek szól ez a könyv. Vajon akinek fogalma sincs az egészről, az érti ezt a szöveget? Akinek van, azt meg érdekli? Úgy látszik, igen, mert eddig jó értékeléseket kapott.

[Figyelem! Dühöngés várható!]

Akkor zökkentem ki először, amikor jelen időben sorolta a már megszűnt iWiW-et. Később ugyan írta, hogy már nem működik, de azért fennakadtam rajta egy pillanatra. A blogok tartalom szerinti csoportosításánál külön kategória a “közös blog”, ezt nem értettem. Semmit nem mond el a tartalmáról, hogy hányan írják. A blogok típusainál (74. oldal, az előző is) csak a sima nincs felsorolva: hang, fotó, videó, mikro van. Ez akkor például micsoda?

Az egész kicsit zavaros, és nem annyira érdekes, de ez részemről még nem lett volna válóok. Viszont az a rengeteg hiba! Az átírt mondatokban ottfelejtett szavak, elmulasztott egyeztetések vagy akár sima elütések. Persze, egy pár darab mindenkinél becsúszik, de ez a szöveg hemzseg tőlük! Igen, engem különösen zavar az ilyesmi (lásd ezt a posztot), de legalább a saját tanácsát megfogadhatná:

A szöveg megírása után a korrektúráról se feledkezzünk meg! Legalább egyszer, de inkább többször olvassuk át a kész szöveget! Ne bízzunk meg vakon a Microsoft Word helyesírás-ellenőrzőjében, inkább olvastassuk át mással!
De ellenőrizzük a szövegben szereplő adatokat, információkat, és linkeket is! Ha keresőoptimalizálásra törkszünk (sic!), fontos, hogy relaváns (sic!) és valós linkek mutassanak a forrásanyagokra vagy a honlapunkra.
(79-80. old.)

Itt kellett volna abbahagynom. (Egyébként ezeket valószínűleg észrevenné a Word, talán nem ártott volna mégis kipróbálni. A szóismétlést nem biztos, hogy kiszúrta volna.) Abba nem is megyek bele, hogy nincs egyetlen bekezdés sem beljebb kezdve, tényleg. Nyomtatott formában nem szép, de nem fontos.

Amikor a hashtageket magyarázza (és egyszer csak bedobja, hogy címke, de mire rájössz, hogy ugyanerre használja, már be is fejezte, és visszatér a hashtag szóhoz), megtudhatjuk, hogy az a jó, ha nem használunk ékezetet. A következő oldalon ír is egy példát: “#KözösségiMédiaTippek” (95. old.). #FogaddMegASajatTanacsod

A számokkal iszonyúan hadilábon áll. A fene se gondolta volna, hogy ebben is lesz fordítási hiba, de van. Persze elég lenne kicsit átgondolni. Vagy ellenőrizni az adatokat, ugye. Azt írja, a Facebooknak 1,4 billió felhasználója van (90. old.). Gondolom, nem baj, hogy “csak” 7,4 milliárdan vagyunk az egész bolygón. A következő oldalon folytatódik: “936 millióan jelentkeznek be”, majd egy napon a szám átlépi az ‘egybilliót’. Nem. Az egymilliárdot. A ‘billion’ bizony hamis barát. Angolszászéknál a ‘billion’ azt jelenti, ezer millió. Vagyis milliárd. Nálunk a billió azt jelenti, milliószor millió. Ezerszeres különbség. Mutatom a fentivel: a könyv szerint

    1 400 000 000 000 Facebook felhasználó van a bolygón, ahol

    7 400 000 000 ember él.

Néhány oldallal arrébb megtudhatjuk, hogy “[a]z átlag magyar fogyasztó (sic!) naponta 2500-3000 reklámimpulzus (255 tv-spot, 350 óriásplakát, 177 sajtóhirdetés és 136 rádióreklám) éri […]” (114. old.). Én nem tudom, mit csinál az átlag magyar vagy hol lakik, hogy minden nap 350 óriásplakátot lát, de közben van ideje 255 tévéreklámra is, hogy a rádióról, a nyomtatott sajtóról, és a hiányzó 1582-2082 impulzusról ne is beszéljünk. A nagyvárosi embert érő napi 3000 összes impulzust megtaláltam egyébként más forrásokban is (azért még kételkedem), de a napi 255 közelebb van a tévénézéssel töltött percek számához (259), mint a látott reklámokéhoz (65).

Nagyon nem mennek a számok, úgy látszik. Innentől viszont kérdés, hogy mennyire téves az, amit nem veszek észre.

Akadt “broken link” is a szövegben: a 119. oldalon visszautalt a 115-re. Percekig kerestem a hivatkozott tartalmat, de nem találtam.

Gondolkoztam azon, hogy talán jobb lenne az ilyesmit e-könyvben megjelentetni, gyakori frissítésekkel. A 135. oldalon találtam a könyvhöz kapcsolódó, online, elvileg mindig aktuális tartalomra utalást. Ilyesmiből szerintem sokkal több kellene egy ilyen könyvben. (Ha a második fele tele van ezekkel, szóljatok, visszavonom.)

Mindenesetre még a nyomtatott formában is illett volna aktualizálni az izlandi alkotmányozásról szóló részt. Ez a folyamat is jelen időben jelenik meg: “Izlandon például Facebookon írják az alkotmányt” (131.old.). Az oldal alján aztán ott találjuk zárójelben, hogy egy 2011-es cikk alapján írta ezt a részt. 2012 októberében, a népszavazáson résztvevő választópolgárok kétharmada voksolt mellette, de a 2013-as parlamenti jóváhagyást nem érte el. Ekkor választásokat tartottak, és az új alkotmány elakadt. Szemben azzal, hogy “[a]z alkotmányozó tanács most hetente tesz közzé új cikkelyeket”, “tavaly novemberben”, “várhatóan július végére készül el” (131. old.).

“Nem az a kérdés, hogy mit akarunk megtudni az emberekről? A kérdés az, hogy mit akarnak az emberek elmondani magukról? Mark Zuckerberg” – így a 133. oldal mottója. Megeszem a kalapom, ha Zuckerberg ezeket kérdezi, nem pedig kijelenti.

Súgó:
Az a kérdés, hogy miért nem fogadja meg legalább a saját tanácsait? = Nem tudom, kérdezem, hogy vajon ez a kérdés? vs. Kijelentem, hogy:
Az a kérdés, hogy hány ember kezén ment ez át, és közülük hányan tudnak olvasni. Vagy gondolkodni.